Heller Ágnes a zsidó Jézus feltámadásáról szóló könyvében (https://www.antikvarium.hu/konyv/heller-agnes-a-zsido-jezus-feltamadasa-172931) abban látja a zsidó és a keresztény vallás kibékülési folyamatának okát, hogy a vallások elveszítették világmagyarázó jellegüket. A kereszténységnek sem szüksége, sem ereje nincs már a zsidókkal való szembefordulásra. Ugyanakkor a zsidók számára is csökkent a kereszténység elutasításának igénye. Így remény van rá, hogy 2000 év után végre közeledjenek egymáshoz: a zsidók lehetségesnek tartsák, hogy Jézus valóban élt, a keresztények pedig, hogy Jézus a tanításaiban is a zsidó keretek között maradt, legfeljebb egy kissé radikálisabban újította meg a zsidó vallást, mint mások. A szerző úgy véli, hogy közeledünk egy "új hellenizmus" felé, amennyiben mindegyik vallás lemond kizárólagosságáról, ami az egyetlen esély a saját túlélésére is. Ez az ökumenikus szemlélet megkönnyíti a vallások közötti párbeszédet, miközben mindegyik visszahúzódik a saját hitbéli lényegébe.

Nekem ez az érvelés szimpatikus, de a magam részéről ésszerűbb megközelítésnek gondolom a vallások relativizálását. Azon az alapon, hogy ha ugyanannak az Istennek a szándékait közvetítik (a judaizmus, a kereszténység és az iszlám), akkor a három vallásalapító próféta (Mózes, Jézus és Mohamed) nem közvetítheti azt három eltérő módon. Elvégre a három istenkép ugyanarra a teremtőre vonatkozik. Ha pedig ez így van, akkor egyik vallást sem vehetjük igazán komolyan, mind a három csupán egy lehetőség, egy feltételezés. És hogy melyik az igazabb a másik kettőnél, azt nem tudhatjuk. Nincs rá mércénk. Az viszont könnyen lehet, hogy mindhárom vallás téves. Ezért negyediknek ide vehetjük az ateizmust. Azzal, hogy az ateizmusra sincs megcáfolhatatlan bizonyíték, csupán az egyértelmű istenbizonyítékok hiányára támaszkodik.

Ezért tehát én azt javaslom, hogy mindegyik vallást tekintsük hipotézisnek, az ateizmust pedig az anti-hipotézisnek. Ily módon kikerülhetjük az egyes vallások igaziságának kérdését. Ugyanoda jutunk, mint Heller Ágnes (és az általa tolmácsolt gondolkodók), azaz a vallások egyenrangúságához és a közös értékek hangsúlyozásához, de a hiány szintjén. Nem azt állítjuk, hogy mindegyik igaz lehet, hanem hogy egyikük igazsága sem meggyőző.

A relativizálás egyik legnyomósabb érve az lehet, hogy ha sokkal nagyobb az esély rá, hogy egy bizonyos vallású szülők gyermekei is ugyanabban a vallásban nőnek fel, azt adják tovább az unokáknak, akkor eleve nem lehetséges, hogy az eltérő vallások közül valamelyik igazabb legyen a másiknál, hiszen akkor az egyedülvaló Isten nem tűrné el a másik kettőt. A vallások tovább örökítése pedig tény. Ugyanígy felvethető, hogy ha ma már úgy válogathatunk a sok vallás, egyház és szekta között, mint a szupermarketben, akkor megfordul az egyén és a vallások közötti viszony: mi választunk, és azt, amelyik szimpatikusabb, amelyiknek meggyőzőbb volt a reklámja. Bár az továbbra is eldöntetlen, hogy az Isten teremtette-e az embert, vagy ember teremtett-e magának Istent (én az utóbbira hajlok), az valószínű, hogy Istent a választásunk révén mi tartjuk életben.

A vallásoknak megvan a maguk pszichológiai funkciója, és felteszem, hogy ez a tudomány további fejlődése mellett is megmarad, de hogy hogyan gazdálkodunk a hitünkkel, az tőlünk függ. Az ateisták abban mások, hogy úgy érzik, nincs szükségük egy legfelsőbb lényre, nélküle is boldogulnak. Egészen az utolsó percig - amikor az ő bátorságuk is elillan. De ha az állatoknak emberhez hasonló pszichéje lenne, talán ők is egy földöntúli lényhez fordulnának segítségért.