szinte eltemeti a modern és szabad Európát, megerősíti, hogy Orbán taktikája a demokratikus értékek szétzilálására lényegében eredményes volt, ő győzött, itthon és külföldön egyaránt. Pedig nem lehet ölbe tett kézzel ülni, és siratni az elveszített reményeinket. Dolog van.
Ebben a jobbra tolódó Európában, és a romlás központjában, Magyarországon is a szervezett túlélés a feladat. Képzeljük el, hogy beköszöntött a középkor, vagy éppen leverték a negyvennyolcas forradalmunkat, mégis élni kell. Meg kell szerveznünk a magunk, a családunk, a lakóhelyünk életét, lehetőleg minél függetlenebbül a központi akarattól és a megtévesztett, lassan többséggé váló tömegektől. Amennyire lehet. Az egészséges pontoknak együtt kell működniük, ki kell alakítani egy saját életteret, meg kell őriznünk az értékrendünket. Kövér László a barlangokban bujkáló vietnámi partizánokhoz hasonlította az ellenzéket, akik alig várják, hogy majd megrohamozzák és elfoglalják az államot.
Az egyik felével egyetértek. El kell bújni, csökkenteni kell a védtelenségünket. Hogy mikor térhet vissza az országba a demokrácia, az nem tőlünk függ. Történelmi perspektívában kell gondolkodnunk. Lehet, hogy nem is érjük meg. Lehet, hogy majd csak az unokáink unokái érik meg. De adjuk tovább az értékeinket, az erkölcsi felfogásunkat, hogy ha majd eljön az idő, az akkori emberek tudják, hogy mit kell folytatniuk. A görög-római kultúrának és művészetnek a reneszánszig kellett várnia, hogy újra előjöjjön. Lesz még reneszánsz Európában. Azt a néhány évtizedet, évszázadot meg majd kibírjuk. A kereszténység is hogy kibírta az üldöztetést. Nemcsak Nero alatt, de a kommunista államokban is. Az a kérdés, hogy a mi demokratikus hitünk és mentalitásunk elég erős-e ehhez. Hát, majd meglátjuk.
