Galántai Zoltán eltöpreng a mesterséges intelligencia irodalmi felhasználhatóságáról (ÉS, 2018. június 8., https://www.es.hu/cikk/2018-06-08/galantai-zoltan/mi-a-szerzo.html).
A téma engem is foglalkoztat. Úgy gondolom, semmi akadálya, hogy olyan algoritmusokat alkalmazzanak, amelyek szövegeket gyártanak (ilyenek már évtizedek óta működnek a dokumentáció területén). Léteznek versíró programok is (ilyen volt például Papp Tibor Disztichon alfája). Hasonlóképpen lehetséges modern zenét és modern képzőművészetet is számítógéppel szimulálni.
Egy dolog azonban hiányzik: az ötlet. Az ötletet kívülről kell bevinni a gépbe. Az irodalomnak ugyanis nem a termelés és a fogyasztás a lényege, hanem egy ötlet létrehozása, a megírás ambíciója. Egy gépnek nem lehet ambíciója, csak előre megírt programja. Az irodalom nem attól irodalom, hogy megveszik vagy olvassák, hanem attól, hogy létrehozzák. Semmiből valamit. (Galántai is utal a létrehozás örömére.)
Én mint amatőr író ezt élvezem az irodalomban. Az írást. Van egy novellám, amelyikben azt írom le, hogy mi történik a főhős halála előtt ennyivel meg annyival. Csupa olyan, ami hosszú életet és fényes jövőt ígér, de mindehhez a főhős halálának tudott és rohamosan közeledő időpontja adja a keretet. A főhős úgy hal meg, hogy egy szerelmi bánata miatt öngyilkos nő véletlenül a fejére esik, és a slusszpoén, hogy néhány héttel később a megmentett hölgy férjhez megy (http://www.geocities.ws/mandygabor/halala-elott.htm).
Egy ilyen történetet a gép nem tudna kitalálni, csak embernek juthat eszébe. Az ember megírja, és hátradől: ma is teremtettem valamit. Olvassa el, aki akarja, az már nem irodalom, hanem könyvterjesztés.
Ezt a hozzászólást is megírtam, tisztáztam valamit magamban. Hogy közlik-e, az épp úgy másodlagos, mint az irodalmi művek utóélete.